Déry Tibor: Niki

Hamar itt van a második bejegyzésem, ugyanis második olvasottam, Déry Tibor "Nikije" hamar elolvasható, mindössze 137. oldalas kisregény.                          

Az írónak eddig csak a Szerelem című novelláját olvastam, amolyan "kényszerű-kötelező" módon érettségire (nem igazán nyerte el a tetszésemet).
Már nem tudom, hol szereztem tudomást a Nikiről, de mivel én is szeretem a kutyákat (nekem is van egy), és a történet egyben dráma is (ami az egyik kedvelt műfajom), elhatároztam, hogy egyszer majd elolvasom. Ennek most is el is jött az ideje.

A cím sokaknak megtévesztő lehet: A Niki ugyanis nem egy lányt, asszonyt, vagy bármilyen nőnemű személyt takar. Niki annak a kutyának a neve, akit az Ancsa házaspár fogad örökbe szívtelen gazdájától, egy volt horthys ezredestől az 1950-es években. A regény egyúttal az akkori kort is bemutatja.

A történet eleinte vidáman indul. Olyan, mint egy "szokásos" kutyaregény, játékokkal, az állat és a gazda kapcsolatáról, bemutatva egy kicsit a kutyák jellemét. Egyébként ennél a könyvnél kiderül Déry Tibor állat - de legalábbis - kutyaszeretete. Vagy nagyon jól ismeri a kutyákat, vagy kellően tájékozódott a témában. Észrevételeit egy kutyás szakkönyvben is olvastam, illetve tapasztaltam az én kutyámon.

A vidámság nem tart sokáig: a család visszaköltözik vidékről Pestre, ahova Nikit is magukkal viszik. Bár szerető családhoz került, mégis megviseli a környezet váltás. A szabad, vidéki élet után nehezen, és nem is száz százalékosan szokja meg a városi légkört. Megviseli lelkileg, ez pedig csak fokozódik, mikor gazdáját politikai okokból letartóztatják. A kutya és Ancsáné is magába zuhan. Innentől kezdve mélabús hangulat telepszik a könyvre. És az olvasóra.
Nem egy vidám regény, de amilyen szomorú, olyan szép is, és azért a szomorú időkben néha akad egy-két örömteli perc.
Ambivalens befejezése van: a szomorúság ugyan nem múlik, mondhatni be is teljesedik, viszont szintén ez az a pillanat, mikor Ancsáné életébe visszatér egy kis boldogság is. Az egyiket elvették, a másikat visszakapta. De hogy miről van szó, az majd olvasás után kiderül (de gondolom, így is lehet sejteni).

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

A moly.hu - több említésre méltó tulajdonságai mellett - már csak azért is hasznos oldal, mert így könnyen rábukkanhatunk számunkra még ismeretlen és érdekes könyvekre. Én is ezen az oldalon találkoztam nemrég a címben említett könyvvel. Szeretem azokat a történeteket, amelyek valamilyen etikai kérdést boncolgatnak (jelen esetben a rasszizmust), és a 92%-os népszerűség, valamint a sok pozitív komment is kecsegtető volt, így hát rákerült a várólistámra.       

Sokáig nem volt bent a könyvtárban, terveztem is, hogy inkább megveszem, de október közepén, mikor gyakorlaton voltam, random módon megnéztem a katalógust, hátha szerencsém van. Szerencsém volt. Végre lehetett kölcsönözni. Noha még egy hónap volt a kihívás kezdetéig, amikor is el lehetett kezdeni a választott könyveket, azonnal kivettem (félő volt, hogy megint sokat kell majd várnom), de becsületes játékos lévén, az esemény kezdetééig nem kezdtem neki, hanem meghosszabbítottam.
Megkezdődött a kihívás, és végre elkezdhettem az olvasást. Jó kezdés volt.

Ahogyan azt korábban írtam, a könyv egy fontos etikai kérdést, azon belül is a feketékkel szembeni előítéleteket taglalja. Egy amerikai kisvárosban, maycomb megyében játszódik, ahol a megözvegyült ügyvéd, Atticus Finch éldegél két gyermekével, a 11 éves Jemmel és a 7 éves Jean Louisszal (akit csak Scoutnak neveznek). Az ő szemszögéből ismerhetjük meg a történetet. Első ízben elmeséli nekünk az általános iskola megkezdése előtti nyarát, majd élményeit az általánosról (nem túl jók), a város lakóival való - nem mindig fényes - kapcsolatát. Ha nem olvastam volna a könyv tartalmát, azt hittem volna, egy egyszerű kis gyerekregény, családról, barátokról, lakhelyről, iskoláról és egyebekről. A közepénél azonban elkezd kibontakozni a történet, amikor is kiderül, hogy Atticus elvállalta egy nemi erőszakkal vádolt (ártatlan) színesbőrű védelmét. Szerencsére nem egy sablonos történettel találkozunk, amelyben a végén kiderül a vádlott (Tom Robinson) ártatlansága, és nem csinál közhelyet az erkölcsi mondanivalóból. Itt az amerikai atmoszférán, az előítéletek által teremtett légkörön van a hangsúly. Ezeknek az előítéleteknek, noha a Finch család amerikai, ők is áldozatul esnek: pl. Scoutot többször is érik szóbeli bántalmazások, melyben apját "niggerbarát"-ként címkézik, nem csak iskolatársaitól, hanem az unokatestvérétől is. Persze, nem csak ez a történet lényege, de a többit már az olvasóra bízom.

A legjobban Atticus Finch karaktere ragadott meg. Számomra ő az ügyvéd. Tisztességes eszközökkel, tisztességes célért áll ki, nem törődve a nép rosszhiszeműségével. Gyermekeit is hasonlóan neveli. Egy idézet tőle, amit Scouthoz idézett, amikor is egyik osztálytársa "niggerbarátnak" titulálta (amelyet egyébként mi, olvasók is megfogadhatnánk): "(…) járj emelt fejjel, de az öklödet ne emeld fel. Nem számít, akárki bármit is mond: semmi ne hozzon ki a sodrodból. Próbáld meg most az egyszer, hogy a fejeddel verekedjél… jó fej az, még ha nem is akar tanulni".

Tetszett a történet, de örültem volna, ha nincs egy-két elnyújtott rész, ezért csak 5/4 pont. Bár tény, hogy itt leginkább a mondanivalón, mintsem a cselekményen van a hangsúly. Abban pedig bővelkedik.

Az még egy külön említésre méltó dolog, hogy mikor Jem, Scout bátyja büntetésből elmegy felolvasni Mrs. Dubosehoz, Walter Scottól az Ivanhoet olvassa fel, ami szintén szerepel a kihívásos listámon :).

A könyvet azoknak ajánlom, akiket (hozzám hasonlóan) érdekelnek az effajta témák.